Gondolatok a Kecskeméti Ipartestület 130. születésnapjára

130 év. Az ember ízlelgeti, forgatja, beleréved a történelembe, hogy hány és hány generáció rakta egymásra munkáját, tudását, míg a mai napig elértünk.

Ha visszamegyünk a város történelmébe, látjuk, hogy milyen szívós, kitartó polgárai voltak településünknek. A történelem viharai nem tudták megtörni életszeretetét, hűségét városához, környezetéhez.

Hányszor dúlták, rabolták végig az országot az évszázadok során, és mégis meg tudott maradni, sőt fejlődni!

A török hódoltság alatt, mikor a Duna Tisza köze elnéptelenedett, Kecskemét megmaradt, fejlődött, és olyat produkált, amit az országban más nem tudott. Kijárta a török szultánnál, hogy a kecskeméti reformátusok kőtemplomot építhettek, amikor másutt semmilyen nagyobb kőépület építését nem engedélyezték, nehogy az ellenállás fészke lehessen.

Bár a város fekvésénél fogva mezőgazdasággal foglalkozó település volt, a céges ipar virágzott. Már az 1500-as években céhekbe tömörültek a mesterek és szabályozottan művelhették mesterségüket.

A fejlődésnek azonban lassan gátjává vált a céhes szerveződés. A kiegyezés után az ipar, a kézművesség fejlődésnek indult, és változtatni kellett a szabályozáson. Megjelent az I., majd a II. ipartörvény aminek alapján létre lehetett hozni az ipartestületeket.

Mivel abban a korban Kecskemét az ország 4! legnagyobb városa volt, az elsők között, 1884. augusztus 29-én Lestár Péter korelnökletével alakult meg az ipartestület. Ennek előzménye, hogy Katona Zsigmond 1872-ben Országos Iparmű Tárlatot szervezett aminek hatalmas visszhangja volt, és lendületet adott a fejlődésnek.

A századfordulón, midőn egymás után épültek a szebbnél szebb épületek a városban az iparosság is úgy érezte, hogy méltó székházra van szüksége. Hatalmas fába vágták a fejszéjüket, amikor megvásárolták a szerb templom melletti telket és építkezésbe fogtak. Gyönyörű szecessziós épületet álmodott Komor Marcell és Jakab Dezső. 1907. december 7-én avatta az Iparos Otthont a város akkori polgármestere Kada Elek. Jelentős hitelt vettek fel az építkezésre, amit 1921-re sikerült visszafizetniük.

Ha belegondolunk, hogy közben volt egy világháború, egy Tanácsköztársaság és Trianon...

Az élni akarást bizonyítja, hogy 1934-ben megszervezték az első Hírős Hét kiállítást, ami kisebb szünetekkel azóta is egyik legjelentősebb eseménye a városnak.

Bár az iparosélet az elődök elmondása szerint sohasem volt könnyű, de a fejlődés folytatódott, épült, szépült a város a második nagy háborúig, sőt még alatta és utána is! A virágzó iparos élet végét a Rákosi korszak jelentette. Ahogy a parasztokat kolhozokba, a mestereket szövetkezetekbe kényszerítették.

Megszűnt az Ipartestület, elvették a székházat, lehetetlenné tették a magánkisipar működését. Néhányan a legszívósabbak voltak képesek túlélni azt a korszakot. De túlélték! Ahogy Lengyelországban nem tudták megszüntetni a szerzetes rendeket, úgy Magyarországon nem tudták gyökeresen kiirtani a kisipart.

1956 után valamivel könnyebben, a 70-es, 80-as években már ha nem is tiltva, de tűrve volt ez a réteg. A KIOSZ a maga központosított rendszerével, az élére állított megbízható kádereknek köszönhetően továbbra is szoros ellenőrzés alatt maradt. A kivetéses adórendszernek köszönhetően tudtak vigyázni arra, nehogy valaki a szocialista mérce fölé találjon nőni.

És jött, amit el sem akartunk hinni, jött a rendszerváltás. 1990. május 4-én újjá alakult az Ipartestület. Naivan azt hittük, hogy jobb lesz, de ismét nagyon kemény időszak következett. Ami 1884-ben és utána kötelező volt, a szervezeti tagság, az innentől már csak mint lehetőség jöhetett számba. Jöttek a kényszer vállalkozók, akik az iparosság tekintélyét alaposan lerontották. Ahogy a kommunizmusban a „maszek” szó, 90 után a „vállalkozó” kifejezés vált pejoratívvá.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a diktatúra utolsó éveiben az országban utolsóként, Kecskeméten is székházat épített az elvett helyett az országos szervezet.
Befejezni már saját erőből kellett, de ma ebből, illetve ennek bérleti díjából él a szervezet.

Ahogy az évek alatt erodálódott a tagság létszáma, újabb csapást jelentett a megalakult kamarákban a kötelező tagság. Még kevesebben jöttek hozzánk. Ha már ott kötelező, akkor itt minek fizessenek?

Mozgásterünk beszűkült, a politika nem igazán tar igényt hatékony érdekképviseletre. Szerencsére a város vezetésével jó a viszonyunk, mindegyik polgármester járt nálunk, vett rész elnökségi, vagy ünnepi gyűlésünkön. A régi székházunkban is tudunk rendezvényt tartani, ha nem is kaptuk vissza, de legalább időről időre lehetőségünk van arra, hogy ott tartsuk meg nagyobb összejöveteleinket.

A jelen helyzetben arra nagyon büszkék vagyunk, hogy az a tagság amely kitartott és kitart a szervezet mellet, olyan neves iparosok közössége, akikre méltán lehetünk büszkék, hiszen szakmájuknak elismert képviselői. Közülük sokan mestervizsga bizottsági elnökök, szakmunkás vizsgáztatásban vesznek rész, vagy vállalnak közéleti feladatot.

Hogy mi tartogat számunkra a jövő? Talán most érkeztünk el egy olyan pillanathoz, amikor okos munkával, kitartó meggyőzéssel rá tudjuk venni a politikát, hogy ilyen közösségre, mint az ipartestület, és annak országos szervezete, szükség van.

Most amikor hosszú idő után vezetőink belátták, hogy a szakképzésben a duális rendszeré a jövő, akkor talán nem nehéz a meggyőzés, hogy az ott képzett tanulók, akik már láttak vállalkozást, egyszer maguk is vállalkozóvá válnak, kell egy szervezet amely összefogja majd őket, azt nem kell kitalálni, erre itt vagyunk mi.

Az a szívós kitartás, amelyre elődeink példája tanít, ösztönöz minket arra, hogy a mai nehéz körülmények között is megtaláljuk az utat a jövőbe, ami reményeink szerint szebb lesz, és ünnepelhetünk még további szép kerek évfordulókat.

Tornyi László